Persze, hogy külföldiek teszik rendbe a magyar konyhát! Mi úgy gondoljuk a konyhaművészetünkről is, hogy világhírű és bárhova beteszi a lábát máris mindenki a lábai előtt hever. Jó lenne már helyén kezelni a dolgokat és ismerni saját értékeinket és lehetőségeinket. Itt a medencénkben, ha nem tekintünk ki a nagyvilágra akkor el lehet adni magunknak, hogy a világ a lábaink előtt hever és csak azt várják, hogy még egy kondér gulyás elkészüljön és máris szétkapkodják azt. A hozzánk látogatók, istenítik a hazai ízeket, de elhagyva határainkat visszatérnek saját gasztronómiai remekükhöz, mert annyira mély benyomást mégse tesz rájuk a remek szakácsművészetünk. Ez nem csak az éttermekre vonatkozik, hanem a háztartásaink többségére. A legtöbb háziasszony a töredékét sem ismeri és meg kevesebbet tud használni a szupermarketekben kapható fűszerekből, arról már nem is beszélve, hogy ha készít otthon egy-egy egzotikusnak mondott ételt, akkor szinte kivétel nélkül osztatlan sikert arat a különleges ízkombinációval. Megesik néha az a szörnyűség, hogy nem ízlik a fogyasztóknak az otthon megszokott íztől eltérő jóság, de ennek okait máshol kell keresni, de biztosan nem azért van mert a jól megszokott rántott hús és sült krumpli kifejezetten visszautasíthatatlan magyar kuriózum lenne.
És ez minden mással is így van. Még mindig azt hisszük, hogy a mi szürkeállományunk a legjobb a világon, hogy van beleszólásunk a világpolitikába, hogy az amerikai és orosz diplomácia csak a magyar vezetők reakcióját lesi egy komolyabb konfliktus esetén. Természetes, hogy ezt látva idejön egy külföldi és felvirágoztatja a helyet, hiszen ő kívülről pontosan látja, hogy mi a valódi helyzet, hol kell változtatni, hol van lehetőség, milyen adottságunk van amit nem használunk ki. Ez a konyhaművészetben a remek fűszereink, kutatás-fejlesztésben az innovációs képességünk, egészségügyben a kiváló problémamegoldó képességünk, informatikában a kimagasló kombinációs képességünk. Azért nem mindegyikünkben vannak meg a képességek, de nagyrészt azért a jelenlegi átalakítás előtt álló oktatási rendszerünk rákényszerített minket, hogy saját utunkat járjuk, mely révén olyan területeket is felfedeztünk melyekről a határon túl élőknek fogalmuk sincsen. Meg kellett védenünk magunkat ismerőseinktől, szomszédainktól, irigyeinktől, néha barátainktól vagy akár a családunktól, ehhez pedig nem kevés küzdőszellemre, elszántságra és leleményességre van szükség, csak azt nem vesszük észre, hogy nem látjuk a fától az erdőt.
Külföldiek változtatják meg az étkezési szokásainkat, a vásárlási szokásainkat, az energiafelhasználásunkat, a földhasználatunkat, az egészségügyünket, az egész életünket még a politikai berendezkedésünket is. Mert már hallottunk, hogy Magyarország a magyaroké! Lehet, hogy a miénk, de az biztos, hogy nem tudjuk se megbecsülni, se kihozni belőle a legtöbbet, legjobbat. Igazán semmit sem csinálunk az országunkkal, nagyjából arra várunk, hogy végre valaki a kezébe vegye a gyeplőt, aki szorongat és sanyargat minket, mi meg majd jól kijátsszuk és lopunk tőle, mert az milyen jó is mikor megmutatjuk, hogy nem félünk a farkastól. De erre csak a lustáknak, a dolgozni nem akaróknak, a naplopóknak van szüksége, mindenki más szeretne már előre lépni. Azok akiket bosszant, hogy még a régióban is utolsó helyen vagyunk, lassan már világszinten tesszük magunkat nevetségessé, azok akik tehetségükkel és nem nevükkel vagy barátaik révén szeretnének érvényesülni, de csak azt látják, hogy külföldön, vagy itthon de külföldiek becsülik meg őket.
Az ínyencek szerint is el kellene felejteni a magyar konyha kifejezést, mert mint olyan nem állja meg a helyét a világpiacon, értékén kellene kezelni a többi felnagyított magyar szereppel együtt. És nem csak átvitt értelemben!
Kapcsolódó bejegyzések:
Leiskolázás
Nem kell olyan nagydíj ami gondot okoz
Kommentek